Meglehetősen hosszú ideje hanyagolom, hogy írjak róla, mik történnek velem, s milyen utakra tévedek. Egyfelől lehet ez azért, mert tényleg igazán "beéltem" ide magam, s megéltem, átéltem sok mindent. Valóban, ahogy telt az idő, egyre kevesebb alkalmam volt egyedül lenni, mindig volt mit tenni. Sok jó, sok nehéz dolog is történt, s érdekes most, pár hónap távlatából visszanézni. Két hét múlva ilyenkor már otthon leszek. Nehéz felfogni, hogy elrepült az időm itt. Tudom, hogy hazautazom, de valahogy mégis idegen az érzés, a gondolat, hogy ide nem jövök már vissza.. Nem látogatóba megyek haza, hanem folytatni az életem, s ezt az epizódot lezárni.
Ha arra gondolok, mi az, ami az elmúlt pár hónapban a legfontosabb tanulság volt, az talán az, hogy amíg útközben vagy, nem látod, milyen utat jársz be, s ha visszanézel, tudod csak eldönteni, jó irányt vettél-e. Az embernek szüksége van időnként arra, hogy megálljon, s elgondolkodjon, mi is az, ami mögötte van, s mi is az amit elért, vagy el szeretne érni. Most visszanézve, minden nehézség és konkrétum megnevezése nélkül tudom, hogy megérte. Ezzel az úttal, amit itt bejártam, csak gazdagodtam.
Érdekes megélni, hogy találkozol emberekkel, akiknek egy mosolya, egy mondata, mennyire megragad benned, s hat rád, s sosem felejted, s ezzel máris megváltoztatta az életed. Nem kell, hogy barát, hogy közel álló legyen...
Átéltem azt, amit a blog mottójává választottam, figyeltem, nyitott voltam, s úgy tekintettem a környezetemben lévőkre, akik mind tanítani tudnak nekem valamit. A legtöbbet egy lánytól tanultam itt, aki a legközelebb került hozzám. Fiatalabb, mint én, józansága, kemény, határozott realitása mégis a legmélyebben eltalált. Gondolatait magammal viszem: "Netti, nézd, inkább utáljanak azért, amit vagy, mint szeressenek azért, ami nem vagy!"; "Ha valaki elesik, az az ő problémája, a feladata, hogy felálljon. Ha nem próbálja meg, ottmarad. Ha valaki ezerszer megpróbálta, és nem sikerül neki, akkor segítek, de ha ő maga nem próbálja meg, akkor senki nem tud segíteni." Ez az utóbbi mondat az, amit pszichológusként magam is megtapasztaltam, s felismertem. Az életben a legfontosabb tények egyike, véleményem szerint.
Egy másik, számomra kedves emberrel való beszélgetés óta igyekszem azt sem elfelejteni: "Ha nem találod azt, amit keresel, akkor valamit rosszul csinálsz. Én tudom, hogy amire szükségem van az életben, az ott van valahol a világban számomra!"
Mindegy, hogy az Erasmus-életem nem úgy alakult, ahogy korábban képzeltem. Itt sem teljes a szabadság, itt is megtörténnek rossz dolgok, nem felhőtlen. S talán még nehezebb itt, mert idegen, váratlan, s egyedül vagy. S sokszor gondoltam, hogy ez nem fair, hogy ennyi negatívumot kell itt megélnem. De hogy a lakótársam mondatát se feledjem: "Az embernek mindent meg kell élnie, s nem csak az Erasmus alatt, hanem mindig. S aztán minden csak egy emlék marad." Ebből áll össze a mi saját, egyedi életünk...
