Szinte hihetetlen, hogy eljött ez a nap is, MEGÉRKEZTEM KÖLNBE! Egy éve volt, mikor megtudtuk, hogy megkaptam az ösztöndíjat ide. Akkor még nagyon-nagyon távolinak tűnt, s mivel Berlinbe szerettem volna első helyen menni, félig-meddig csalódott is voltam annak idején. Azóta viszont egyre többet olvastam a városról, a nevezetességeiről, az itt élőkről. Még mielőtt megérkeztem ide már meg is szerettem, s mikor megpillantottam az autópályáról a kölni dóm két tornyát, olyan izgalom öntött el, mint amilyen korábban még talán sosem.
Nem volt könnyű az út, amely idáig vezetett. S gyakran elfelejtem, miért is adtam be a pályázatot az Erasmusra. Fontos, hogy ez újra és újra eszembe jusson, s ha lesznek is nehéz időszakok, igyekezzek azt is a javamra fordítani. Az ok nem volt más, minthogy másfelé kormányozzam a hajómat. A pszichológusok úgy mondanák, Watzlavik után, hogy egy másodfokú változás következzen be az életemben. Évek óta éreztem azt, hogy ugyanazokat a köröket futom, mind a magánéletben, mind a szakma terén. Tudtam, hogy meg kell haladnom a jelenlegi helyzetemet, de az úgy nem fog menni, ha ugyanabban a közegben maradok, ugyanazoknak a dolgoknak, embereknek a szorításában. El kellett hagynom a biztonságosat azért, hogy meginogjak, hogy megérezzem más szelek erejét és a saját belső erőmet. Itt egyedül leszek, és nem lesz kire várnom, kire hagyatkoznom, csak én leszek, és csak tőlem függ majd, mit teszek, mit várok, mit eszem, mit iszom, mikor hová megyek. Itt ÉN leszek, Netti, nem az X.Y. lánya, testvére, barátnője, exbarátnője. Sokszor nyomasztanak, de legalábbis befolyásolnak minket ezek a kapcsolatok, és főleg a megítélésünkre hathatnak. Érdekes lesz megtapasztani, milyen az, hogy ha pusztán önmagamért szeretnek vagy nem szeretnek.
Még akkor is, ha tudom, hogy miért vagyok itt, nehéz szívvel indultam el tegnap. Fél hétkor indultunk el otthonról, elbúcsúztam a kiskutyámtól, meg a húgomtól. Zsófit volt a legnehezebb otthonhagyni, szegényem az utolsó percekben már ő is sírt. De csak egy hónap, és hazamegyek a ballagására, hamar el fog telni ez az idő. S ahogy haladtunk még a nagynénéimet meglátogattuk, még pár telefon. Érdekes a családom, hogy ilyen szoros kapcsolatok vannak, mindenki tud mindenkiről mindent, körbeérnek a hírek, s mindenki aggódott egész nap, hogy rendben haladunk-e. Sokszor nagy biztonságot jelent ez, hogy mindig van, s lesz kire számítanom. Igaz a nagyszüleimet már régen elvesztettem, az unokatestvérek és szülők testvérei nagyon közel állnak. Ahogy haladtunk az utunkon a szívemben megemlékeztem a kis barátaimról, akik Budapesten vannak, akik a koliban, Petra Bécsben, aztán átlépve a következő határt, Soma Regensburgban. Küldtem egy képzeletbeli puszit és pacsit.:)
Több, mint 15 óra volt az út, s eszembe jutottak a régi gimis utazások, amik olyan jól összehoztak minket a drága kis osztálytársaimmal. Felrémlett az első németországi utunk, annak is már kb. 9-10 éve, ’tán még útlevél is kellett Hegyeslhalomnál.:D Már kb. éjfél volt, mikor átértünk Ausztriába, már próbálkoztam az alvással, de az osztrák autópályák olyan rosszak voltak, hogy nem tudtam pihenni. Eszembe jutott, amit egy öreg bácsi mondott, mikor a Rákóczi úton robogtunk egyszer a piros 7-essel: „Hát, ez olyan, mintha a szántáson mennénk!” Nos, valóban ez is olyan volt.
Izgalmas, fárasztó, várakozással teli utunk volt. Most, hogy itt vagyok, még nem fogtam fel igazán, de ami tény: Netti Pásztor hat Derzeitiger Wohnort zu Köln geändert.:)
